Közélet Vélemény 

Jobboldal, jobboldaliság – mit is jelent ez valójában?

Jobboldal – baloldal: egy olyan ellentétpár ez, melyről gyakorlatilag mindenki tud, sokszor még a csapból is ez folyik. Egyesek szerint jó is, hogy van ez az ellentét és (kultúr)harc, mások épp azzal kampányolnak, hogy ez az egész mára túlhaladottá vált, ezért szépen el kéne felejteni. De mi is a jobboldal, mit jelent a jobboldaliság és miért nem tud közös nevezőre jutni a baloldallal? Cikkünkben ezt a témát igyekszünk körbejárni.

A jobboldal-baloldal elnevezés, ahogy maga a az ellentét is, valójában nem egy régi dolog: a felvilágosodás kibontakozása hozta csupán ezt magával, eredete a francia rendi gyűlés XVIII. század végi felosztásából fakad. Ebben pedig jobboldalon ültek az ancien regime, vagyis a szakrális, katolikus abszolutista királyság támogatói (többségében nemesek és papok), míg baloldalon a forradalompártiak (zömmel a polgárság képviselői). A francia forradalomban végül az utóbbiak kerekedtek felül, hogy aztán rögtön neki is lássanak módszeresen kiirtani a jobboldalt és a jobboldali eszmerendszert Franciaországból – sajnos, szemmel láthatóan sikeresen.

Innentől kezdve beszélünk tehát jobboldaliságról – ugyanakkor, a fogalom által takart eszme, mint később látni fogjuk, valójában az emberi történelem kezdetétől jelen van.

Mielőtt azonban erről szólunk, tegyük fel a kérdést, hogy ma a közfelfogás mit ért jobboldaliság alatt? Erre választ keresni nehéz, ugyanakkor viszont meglátásom szerint

a jobboldaliság köznyelvben való használata a fogalom félreértelmezésén alapul legtöbbször.

Ezt néhány példával fogom illusztrálni.

A balliberális-progresszív körökben például a jobboldaliság (főleg a szélső-) előtaggal egyfajta szitokszóvá vált, melyet sokszor szeretnek a nácizmus/fasizmus szinonimájaként is használni, pejoratív módon alkalmazva szinte mindenkire, aki nem ért velük egyet. Így történhetett, hogy például az Egyesült Államokban rendre a „szélsőjobboldaliság” vádjával illetik Milo Yannopoulist, aki önmagát „veszélyes köcsögként” jellemzi, homoszexuális és a pedofíliától sem zárkózik el, s bár bevándorlás-ellenes, de pont azért, mert félti azt a szabados rendszert, ami az USA államaiban ma áll. Amerikában tehát ma olyanok is lehetnek szélsőjobboldaliak, akikhez képest feltehetőleg a hazai leginkább liberális formáció (a Liberálisok) is erősen konzervatív irányt vall.

Láthatjuk tehát, hogy ebben a rendszerben bárki lehet szélsőjobboldali, aki a liberális-progresszív erőkkel nem ért egyet. Ha pedig szélsőjobboldali, akkor idehaza értelemszerűen náci is. Itt lóg ki az a bizonyos lóláb: a jobboldaliság totális félreértelmezése. A nácizmus, avagy nemzetiszocializmus ugyanis, mint arra gróf Czegei Wass Albert rámutat, nem jobb- hanem egyértelműen baloldali mozgalom, mely szélsőségesség szintjén valahol a szociáldemokrácia és a kommunizmus között áll, az utóbbihoz talán közelebb. Bár megjelennek benne klasszikus jobboldali értékek is (pl. hierarchia), azonban maga a rendszer, annak felépítése és céljai sokkal inkább a baloldali eszmeiséget tükrözik. A fasizmus sem tekinthető tisztán jobboldalinak eredeti értelmében, ugyanakkor, abban valahol mégis a jobboldali értékrend dominál.

Hazánkban szintén megjelenik a jobboldaliság egy erőteljes, nagyon erős propagandagépezettel történő félreértelmezése: e szerint a Fidesz-KDNP a jobboldali, s minden vele szemben álló erő baloldali-liberális (akkor is, ha egyébként nem az). Azonban azt kell hogy meglássuk, hogy valójában ez a kép is hamis: nem azért, amit az ellenzék és annak médiumai állítanak elsősorban, hanem azért, ami a klasszikus jobboldaliság maga.

De mit is jelent eredeti, helyes értelmében a jobboldaliság?

Térjünk vissza cikkünk elejére: ott említettem, hogy a „jobboldal” a francia nemzetgyűlésben az ancient regime támogatóit jelentette: ebből kiindulva vizsgálhatjuk meg magát a fogalmat.

Jobboldalinak lenni tehát mindenekelőtt nem azt jelenti, hogy az ember konzervatív. A konzervativizmus („fontolva haladás”) bár valóban jellemezheti, vagy inkább jellemezhette a jobboldaliságot, azonban nem feltétlen jár vele kéz a kézben: létezik baloldali, vagy épp ateista alfaja is. Tegyük hozzá, hogy az a „megőrzendő érték”, amire ma ez a fogalom utal, már rég nem a klasszikus jobboldali értékrend, hanem egy korábbi állapota a liberális-baloldali világképnek, jellemzően visszanyúlás a klasszikus liberalizmus értékrendjéhez, melynek virágkora hazánkban például a Monarchia idejére, vagyis a XIX-XX. század fordulójára tehető.

A jobboldaliság nem egyenlő a nacionalizmussal sem és még kevésbé a sovinizmussal. Ezt a két fogalmat és a mögötte álló eszmerendszert is a felvilágosodás és a baloldali eszmeiség hívta életre, korábban nem volt jelen. A valódi jobboldal szerint ugyanis az állam szakralitása az etnikai hovatartozás felett áll: így volt lehetséges, hogy a felvilágosodás magyarországi időszaka előtt a hazánkban élő számos kisebbség között etnikai alapú ellentétről nem beszélhetünk, a „magyarság” a Szent Korona és az apostoli király felé való hűséget jelentette, nem pedig a magyar nyelvet beszélő emberek összességét. Jellemző a felvilágosodás előtti korra, hogy a nemzeti nyelveket nem ismerte el hivatalosnak, pont azért, mert az etnikai hovatartozás kevésbé számított – az egységes, közös hivatalos nyelv a latin volt.

A valódi, klasszikus értelemben vett jobboldal első és legfontosabb jellemzője a szakralitás.

Alapjait a szentségből meríti, jellemző rá a tanszcendens és az egyház, a vallási dogmák, illetve az ezek által tanított erkölcsiség feltétlen tisztelete, valamint az abban való hit, hogy ezt az államnak védelmeznie kell. Ennek fényében a valódi jobboldali államtanok minden esetben csak és kizárólag vallásos-szakrális alapokon álló rendszert tudnak helyeselni. Innen láthatjuk leginkább és elsősorban ennek az eszmerendszernek az őskorok óta való létezését: a korai birodalmak teokratikus berendezkedésében (templomállamok, istenkirályok), a zsidók dávidi királyságában, a Római Birodalom császárkorában, Szent István királyságában, de akár Kálvin Genfjében és az Institutio Christianae Religionis-ban körvonalazott államtanában is – ma pedig ezt szemlélhetjük például Iránban vagy az Athoszi Kolostor-köztársaságban.

A valódi jobboldaliságban az uralkodó mindig szentséget képvisel: a politeista (sokistenhitű) jobboldali rendszerekben az ő személyét megtestesült istennek tekintik, míg a monoteista (egyistenhitű) vallások által meghatározottakban maga az uralkodói pozíció viseli az általános értelemben vett szakramentumot. Ily módon az állami vezető Isten által kiválasztott személy, az Ő akaratából uralkodik, Neki tartozik elszámolással, s az Ő vallását és annak intézményesített képviseletét (Egyház) védelmezi mindenek előtt.

A jobboldaliság lényege a transzcendensben való hit és annak a megvallása, hogy az államnak kötelező a transzcendens által meghatározott hitbeli és erkölcsi alapelveket betartatni az állampolgárokkal is.

Ebből pedig két dolog következik:

1.) A valódi jobboldaliság nem individualista, hanem közösségi. A szakralitás megélése, az Isten imádása, a Neki való engedelmesség, az Ő dicsőítése nem az egyén magánéletében történik, hanem a közösségben., Ugyanígy, a Neki való engedetlenség a közösségre is kihat, megrontván életeket, de akár a közerkölcsöt is. Ily módon a jobboldal számára az egyén érdekeinél előbb valók a közösség érdekei – a közösség érdekei pedig nem lehetnek ellentétesek a transzcendens akaratával. Ebből következik, hogy a klasszikus értelemben vett jobboldal mai értelemben nem „szabadságpárti”: hanem vallja, hogy mindennek az alapja az Istennek való engedelmesség, s az általa felállított erkölcsi korlátok betartatása – ha kell, erőszakkal is.

2.) A valódi jobboldaliság nem demokrata, hanem valamilyen mértékben, de mindenképp autokrata. A modern demokráciák alapját a hazánk Alaptörvényében is szereplő ún. népfelség elve adja. Ezen eszme lényege, hogy minden hatalom forrása a nép, melynek így joga van rendelkezni maga felett, s országa vezetőségét, politikai és erkölcsi irányvonalát megválasztani szabadon. Szintén felvilágosodáskori elvről beszélünk, melynek a kidolgozói között olyan neveket találunk, mint Montesquieu, Rousseau vagy épp Locke – a klasszikus felosztás szerint ők egyértelműen a baloldalt képviselték. A jobboldal velük ellentétben viszont a szakralitásból kiindulva azt a fajta álláspontot képviseli, melyet egyébként egy ponton az Úr Jézus Krisztus maga is kimond: nevezetesen, hogy minden hatalom az Istentől származik. Ily módon tehát a néphez semmilyen hatalom nem kötődik, neki nincs joga az önrendelkezéshez, hanem felette is (ahogy egyébként a teljes univerzum felett) az Istenség rendelkezik, s Neki és egyedül csak Neki van joga eldönteni, hogy ki legyen az állam vezetője, a hatalom gyakorlója – ezzel a döntésével pedig segíthet, jutalmazhat sőt, akár büntethet is akarata szerint. A hatalom forrása tehát ugyanaz, ami a rendszer alapja: a transzcendens, s az általa közölt megkérdőjelezhetetlen, abszolút Igazság, melynek engedelmeskedni az állampolgár kötelessége, akkor is, ha ez az ő akaratával ellenkezik (ez a fajta önmegtagadó engedelmesség, vagyis az az alázat, hogy a saját akaratommal és vágyaimmal szemben is alárendelem magam az isteni Akaratnak, egyébként a kereszténység egyik alapértéke).

A jobboldaliság lényege tehát, mint láthatjuk, egy olyan világ kialakítása, vagy jelen esetben helyreállítása, mely nem horizontális, hanem vertikális: fentről lefelé tekint, s ily módon elveti az egyenlőség elvét, de vallja a hierarchiát, melynek csúcsán maga az Isten áll. Nem hisz az emberi jogokban úgy, ahogy a mai mainstream politika hisz – az ugyanis szintén egy klasszikus baloldali elképzelés, melyre csak egy olyan világban van szükség, amely nem ismeri, vagy nem ismeri el a természetfeletti Igazság abszolút voltát. Ugyanakkor nem jellemző rá a totális diktatúrák jogtiprása sem: hanem sokkal inkább egyfajta igazságos, de feltételekhez kötött jogban való hit, vagyis az az elképzelés, hogy a jog azért jár, ha teljesítjük a kötelességeinket, melyek elsősorban az Isten, másodsorban a közösségünk felé vannak. Klasszikus jelmondata ennek a Pál apostolhoz köthető szállóige: „Aki nem akar dolgozni, ne is egyék.”

Ez a fajta jobboldaliság egy olyan, mely nem konzervatív – de erőteljesen radikális, hiszen nem egy korábbi, még mindig létező állapotot akar konzerválni, hanem a világot és annak a rendjét az alapoktól indulva, minden tekintetben átformálni kívánja, megszüntetve azt a fajta szekuláris, demokratikus és liberális rendet, mely ma a Nyugaton (s hazánkban is) uralkodik.

Jellemzője az ellenforradalmiság: harcolni mindazon pusztító és Isten-ellenes dolgok ellen, melyet a forradalmak (mindenekelőtt pedig annak archetípusa, a francia forradalom) hoztak számunkra, helyreállítani azt a rendszert, ahol az ember a hierarchia és annak Ura, az Isten ellen nem lázad, hanem sokkal inkább magát teljes mértékben, alázattal Neki alárendeli, hűségesen követvén a tiszta Igazságon alapuló, akár egyenesen a mennyei „államformából” levezetett rendszer törvényeit és annak uralkodóját; valamint szolgálván azt a közösséget, melyet a szakrális rend egybefoglal és összetart.

Az igazi jobboldaliság ebből következőleg soha és semmilyen körülmények között nem lehet ateista vagy agnosztikus: hiszen ezen eszmék pont annak a lényegét, a szakralitást és a transzcendens létét tagadják vagy negligálják. A valóban jobboldali ember tehát hívő, vagy minimum vallásos – a hitetlen, antiklerikus, vagy épp istentagadó pedig klasszikus értelemben nem tekinthető másnak, csak baloldalinak.

Innen nézve világlik ki az is, hogy miért kibékíthetetlen az ellentét jobb- és baloldal között és miért nem áshatók be a lövészárkok: azért, mert a jobboldal a szakralitásból indul ki és a hierarchiát vallja – a baloldal viszont a szekularizmust és népuralmat képviseli, s ennek fényében az egyenlőség elvét propagálva tagadja és elveti a hierarchiát. Az a jobboldal tehát, amely kiegyezni próbál a baloldallal, vagy kudarcot vall – vagy maga is baloldalivá válik.

S az a Fidesz-KDNP kormány, mely mellét döngetve üvölti, hogy ő mekkora jobboldali, valójában a klasszikus liberalizmus és a felvilágosodás értékrendje mentén, szekuláris alapelveket vallva képviseli hazánkban a konzervatív baloldaliságot, tagadva a valódi jobboldal értékrendjének szinte teljességét…

Kapcsolódó tartalmak