Külföld 

Félő, hogy megint előkerülnek a Kalasnyikovok a Balkánon

Egyre gyengülő uniós és ezzel párhuzamosan erősödő orosz geopolitikai befolyás, etnikai feszültségek, korrupció, politikai válságok, határviták; „mindössze” ennyi problémával kell szembenézniük a Balkán államainak. Tizenöt éves egyetértés mállik szét a szemünk láttára.

 

A cím nem szerkesztői hatásvadászat: maga az albán kormányfő fogalmazott úgy néhány napja a Politico című lapnak, hogy ha az Európai Unió magára hagyja a Balkánt, ha a régió államai számára megszűnik a csatlakozás reális lehetősége, akkor az EU vezetőinek „rémálommal” kell majd szembenézniük. Edi Rama szerint a helyzet egyszerű: ha nincs egy „nagy” unió, amelyhez a balkáni államok csatlakozhatnak, akkor majd lesz helyette sok kicsi; kezdve mindjárt az albánnal. Rama talányosan, ha úgy tetszik, burkolt fenyegetéssel válaszolt a Politico újságírója kérdésére, hogy ő maga támogatna-e egy Albánia–Koszovó-uniót: az egykori kosárlabdázóból előbb tiranai polgármesterré (arról lett népszerű és híres külföldön is, hogy graffitiművészeket invitált a városba, és velük dekoráltatta ki a lerobbant, szürke házakat, hogy legalább kinézzenek valahogy), majd kormányfővé választott politikus azt mondta, ő maga ugyan nem támogatna egy ilyet, de kénytelen elismerni, hogy igény lenne rá az albánok között.

Júniusban pedig választások lesznek az országban, és egyelőre megjósolhatatlan, hogy mi lesz a végeredmény. Az albán politikai élet a végletekig megosztott, az ellenzék – arra hivatkozva, hogy a kormány sorozatosan megsérti a demokratikus szabályokat – jelenleg részt sem vesz a parlament munkájában, és azzal fenyegetőzik, hogy jelölteket sem indít majd a választásokon, mert azok úgysem lesznek szabadok és tiszták. Azt akarták elérni, hogy Rama mondjon le, és technokrata ügyvezető kormány irányítsa az országot, amíg egy új kabinet fel nem áll, de ezt a miniszterelnök megtagadta.

A nagyalbán törekvéseknek régi hagyományuk van az albán társadalomban, különösen az anyaországbeliek és a külföldön élő albánok körében. Amikor legutóbb Albániában jártam, érdekes módon többen is arról beszéltek, hogy a koszovói albánoknál ez a gondolat kevésbé népszerű, Koszovó ugyanis hiába volt az egykori Jugoszlávia legszegényebb része, az itt élők még mindig jobban éltek, mint az albániai albánok (különösen amíg Koszovó autonómiáját meg nem szüntették), és ez a koszovóiakban kialakított némi felsőbbrendűségi érzést. Az elsősorban Olaszországban, Görögországban, Németországban és az Egyesült Államokban található „nyugati” diaszpóra tagjai ugyanakkor lelkes Nagy-Albánia-hívők, és nekik pénzük is van a nacionalista propaganda terjesztésére; ráadásul ennek a következményeivel sem kell szembesülniük, így tét nélkül szíthatják az indulatokat. Ez a Balkán egyik sorstragédiája, hogy minden nemzetiség rendelkezik kellően népes és gazdag diaszpórával, melynek tagjai előszeretettel támogatnak nacionalista indulatokat. A szélsőséges usztasa mozgalmakat segítő horvát diaszpóra például már a jugoszláv háború kitörésében is jelentős szerepet játszott. Sydneyből nyilván jó bulinak tűnt a szeparatizmus.

És akkor még nem beszéltünk a Macedónia lakosságának mintegy harmadát kitevő albán kisebbségről, hiszen egy nagyalbán dzsemborinak természetesen ők is részei lennének. Macedóniában már volt polgárháború 2001-ben az albánok és a többségi társadalom tagjai között. Az ezt lezáró ohridi egyezmény óta eltelt időszakban minden elemzés és felmérés szerint az albán kisebbség tagjai nemhogy integrálódni kezdtek volna a macedón társadalomba, hanem egyenesen tovább nőtt az elkülönülés. Albániában az egész országot abszurd módon behálózó piramisjátékok 1996–97-es összeomlása után volt polgárháború, Koszovóban 1999-ben zárult le a szerbek és az albánok közötti harc. Erre mondta Edi Rama, hogy míg az Európai Unióban felnőtt egy olyan nemzedék, amely háborút csak a tévében látott, és el sem tudja képzelni, milyen az a valóságban, a balkáni népek számára szinte közvetlen tapasztalat, hogy fegyverhez nyúlni a politika folytatása más eszközökkel. Ezen a vidéken pedig nem sok kell hozzá, hogy előássák a kert végéből a gondosan beolajozott Kalasnyikovot – tehetnénk hozzá.

A Balkán országainak többségét ráadásul régóta húzódó politikai válságok sújtják. Macedóniában például az albán kisebbséget képviselő párt jelenti a helyzet kulcsát. A legutóbbi parlamenti választások után ugyanis úgy alakultak az erőviszonyok, hogy a legtöbb szavazatot ugyan a Nikola Gruevszki vezette jobboldali, igazán romantikus nevű Belső Macedón Forradalmi Szervezet – Macedón Nemzeti Egység Demokratikus Pártja (VMRO–DPMNE) kapta, ám nem tudott kormányt alakítani. Ehhez éppen az egységbe tömörülő albán pártokra lenne szükség, ők azonban váratlan húzással az eddig ellenzékben lévő szociáldemokratákkal álltak volna össze, csakhogy Gjorge Ivanov elnök hónapokig nem volt hajlandó kormányalakítási megbízást adni nekik, mert egyik fő követelésük, hogy az albán mindenhol legyen hivatalos nyelvként elismerve, illetve már „csak” annyit szeretnének, hogy változtassák meg az ország zászlaját, a címert és a nemzeti himnuszt, hogy jobban kifejezze a macedón állam nemzetiségi sokszínűségét. (Szegény macedónoknak csak bajuk van saját nemzeti jelképeikkel. Már az állam függetlensége óta a „nagymacedón nacionalizmustól” tartva akadályoz Görögország minden macedón integrációs törekvést – amely a két ország gazdasági, katonai, akármilyen potenciálját összehasonlítva nyilvánvaló abszurditás –, persze az is igaz, hogy elnézve a Szkopje belvárosában emelt vicces-giccses, megalomán, az ókori „Nagy-Makedóniára” emlékeztető emlékműveket – egy-egy sörreklám szomszédságában persze –, az embernek legalábbis támadhat az az érzése, hogy macedón barátainkban lenne igény ilyesmire.)

A politikai válság hónapokig húzódott, miközben Gruevszkiék nacionalista hangulatú tömegtüntetéseket rendeztek szerte az országban, Soros Györgyöt okolva azért, hogy a baloldal és az albánok támogatásával valójában az erős és egységes macedón nemzetet szeretné aláásni. Áprilisban arcukat piros-sárga macedón nemzeti színű kendővel eltakaró nacionalista tüntetők törtek be a szkopjei parlament épületébe, miután a baloldali–albán koalíció házelnöknek választotta az albán származású Talat Xhaferit, és súlyosan bántalmaztak több képviselőt, újságírót. A helyszínen tartózkodók szerint a rendőrség enyhén szólva nem csipkedte magát, hogy visszatartsa a randalírozókat. A helyzet abszurditását jelzi, hogy Xhaferi korábban kulcspozíciót töltött be (védelmi miniszter volt) Gruevszki kormányában, akkor senkit nem zavart a származása.

Macedón jobboldali tüntetők a szkopjei parlament üléstermében 2017. április 27-én Fotó: Maja Zlatecska / MTI

Nagyjából ezen a ponton a macedón válság már az EU ingerküszöbét is elérte, és Brüsszeltől szokatlan módon az unió képes volt olyan határozott üzenetet megfogalmazni a hivatalosan még mindig csatlakozni kívánó macedónoknak, hogy Gjorge Ivanov elnök is belátta, tovább nem feszítheti a húrt, és bő egy hete végül csak megadta a kormányalakítási megbízást Zoran Zaevnek, a Macedóniai Szociáldemokrata Szövetség elnökének. Ezzel persze naivitás lenne azt gondolni, hogy hamar rendeződnek a dolgok Macedóniában, hiszen a legégetőbb problémák, mindenekelőtt a szegénység, a munkanélküliség és a korrupció valószínűleg tartósan megmaradnak még.

A helyzet nem sokkal rózsásabb Koszovóban sem, ahol a Foreign Policy helyszíni riportja szerint a lakosság egy része attól tart, Donald Trumpot nem fogja érdekelni a csöppnyi kis ország sorsa, és takarékossági okokból hazahívja a még mindig ott állomásozó 650 amerikai katonát, ezzel aláásva az összesen 4200 fős nemzetközi békefenntartó misszió létét. Akkor pedig újra elszabadulhat a pokol, főleg, hogy a Balkán szép hagyományaihoz híven, ha tehetné, mindenki mindenhol határt változtatna. A Koszovó északi egyharmadában gyakorlatilag gettóba szorult szerbek a legszívesebben csatlakoznának az anyaországhoz, amit a többségi albán népesség talán nem is bánna annyira, ha cserébe a szerb–koszovói határ szerb oldalán található, albán többségű Presevo-völgyet hozzácsaphatnák országukhoz. Csupa olyan terv, elképzelés, amelytől egy valamirevaló európai politikusnak még a haja is égnek áll. A Trumppal szembeni albán bizalmatlanságot csak erősíti, hogy megválasztását látványos örömködés fogadta szerb részről, Koszovszka Mitrovicában Trumpot éltető óriásplakátok jelentek meg az utcákon, Vojiszlav Seselj szerb ultranacionalista politikus pedig a belgrádi parlamentben egy Nagy-Szerbiát éltető dalt játszott le telefonjáról: szövegét olyanformán írták át, hogy abban Trump mint a világra békét hozó, a muszlimokat visszaszorító vezér jelenik meg. A szerb–koszovói kapcsolatok „normalizálásával” megbízott miniszter, Marko Gyurics pedig azt nyilatkozta, pezsgőt bontott örömében, amikor megtudta az amerikai elnökválasztás eredményét. (A szerb várakozások persze jelenleg dugába dőlni látszanak, hiszen ezek azon alapultak, hogy Trump majd barátságos együttműködést alakít ki Vlagyimir Putyinnal nemzetközi ügyekben, ez pedig enyhén szólva nem következett be.)

Nyilvánvaló, hogy Trump nem sokat konyít a nemzetközi ügyekhez, a Balkánról pedig legfeljebb szlovén származású felesége révén lehet némi ismerete. Nem véletlen, hogy az Európai Unió vezetőit is kifejezett aggodalommal töltötte el, hogy az új elnök esetleg hanyagolni fogja a Balkánt; az európai hatalmak ugyanis már kétszer látványosan bizonyították, hogy mennyire impotensek és megosztottak tudnak lenni, ha a térségről van szó, dúljon akármilyen véres háború. Bosznia és Koszovó esetében is csak a határozott amerikai lépések (értsd: bombázás, szárazföldi csapatok küldése) vetettek véget a gyilkolásnak, etnikai tisztogatásnak. Az unió saját korlátozott képességei beismerésének is tekinthető, hogy mind Donald Tusk, az Európai Tanács, mind Jean- Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke az első adandó alkalommal igyekezett tudatni Trumppal, hogy Amerikának a jelenlegi helyzetben kiemelt felelőssége van a balkáni stabilitás fenntartásában. Igaz, mint azt a bizottság elnöke utólag nyilatkozta, telefonbeszélgetésük során egy ponton úgy érezte, Trump nincs is igazából tisztában vele, hogy most éppen Junckerrel vagy Tuskkal beszél-e…

A szerb kormány a provokációért sem megy a szomszédba, januárban Belgrádból olyan vonat indult útnak Koszovó felé, amelynek a mozdonyára húsz nyelven írták fel: „Koszovó Szerbia része”. Alekszandar Vucsics miniszterelnök végül az utolsó pillanatban állíttatta meg a határ előtt a szerelvényt, amelyet egyes hírek szerint a koszovói oldalon aláaknázott sínek és fegyveresek vártak volna. Hashim Thaçi koszovói elnök egyenesen a háború újrakezdődésének lehetőségéről beszélt.

Koszovóba indított és a határnál leállított szerb vonat belseje. Körkörös provokációk Fotó: Oliver Bunic / AFP

Provokációból, dezintegrációból nincs hiány Boszniában sem, ahol április elején boszniai szerb veteránok állítottak emlékművet a bosnyák háborúban harcoló és életüket veszítő orosz önkénteseknek. A 37 elesett orosz emlékművét Višegrad mellett avatták fel, bosnyák részről élénk tiltakozással kísérve. A lépés újabb jele annak, hogy az elmúlt közel tizenöt évben a daytoni egyezménnyel megalkotott szerb–bosnyák–horvát államszövetség szinte semmit nem haladt a belső integráció terén, gyakorlatilag csak a külső nyomás tartja össze, mindehhez ráadásul különösen bonyolult, túlméretezett és költséges államszervezetet alakítottak ki, amely működésképtelen lenne a folyamatos segélyek nélkül. (Nemrég egy bosnyák újságíró mesélte, hogy csak állami rádióadóból több mint tíz van az 51 ezer négyzetkilométer területű országban.)

A háborús traumákon máig nem sikerült túllépni, legutóbb a bosnyák központi kormány tiltakozott egy nemzetközi bírósági döntés ellen, amely arról szólt, hogy a boszniai szerbeket nem lehet felelőssé tenni háborús bűnökért, mire Milorad Dodik, a boszniai szerbek kvázi „örökös” elnöke azzal fenyegetőzött, népszavazást kezdeményez a szerb államrész függetlenségéről.

Az egyetlen sikertörténetnek Montenegró tűnik, amely a május 25-i brüsszeli NATO-csúcson végre a katonai szövetség teljes jogú tagja lett, és a politikai vezetés töretlenül elkötelezett az uniós csatlakozás mellett is. (Moszkva ugyan áprilisban még kijelentette, hogy csatlakozás esetén „megvédi érdekeit” a 600 ezres kis országban, de ezt nagyon már senki nem vette komolyan.) Most már csak azt lenne jó tudni, mi is volt valójában az a tavaly októberi „pancserpuccs”, amelyet Milo Gyukanovics pártja szerint orosz támogatással szerveztek szerb nemzetiségű férfiak. A „fegyveres” hatalomátvételi kísérlethez használt fegyverek máig nem kerültek elő, és nehéz elhinni, hogy húszan komolyan gondolták, hogy „betörnek a parlamentbe, meggyilkolják a miniszterelnököt és a kormány tagjait, és átveszik a hatalmat” – mint a vádiratban áll.

Csakhogy a többi ország nem áll olyan jól az európai integráció terén, mint Montenegró. A csatlakozási folyamat Macedóniában, Koszovóban, Boszniában és Szerbiában is nagyon kezdeti fázisában van, gyakorlatilag hosszú évek óta nem tapasztalni érdemi előrelépést.

És ezzel elértünk a probléma egyik gyökeréhez: ugyanis a térség jövője és békéje a kilencvenes évek háborúinak lezárása óta azon alapult, hogy előbb-utóbb az EU tagja lesz, cserébe az érintett kormányok vállalják, hogy demokratizálnak, fellépnek a korrupció ellen, és elfogadják a nemzetközileg garantált határokat. Jelenleg „mindössze” ez a konszenzus látszik megbomlani a Balkánon.

 

[wpdevart_like_box profile_id=”patriota.info” connections=”show” width=”700″ height=”250″ header=”small” cover_photo=”show” locale=”hu_HU”]

/mno.hu nyomán Patrióta/

 

 

 

Kapcsolódó tartalmak