Belföld Közélet Vélemény 

Csicskáz(tat)ás

Csicska, csicskapárt, csicskák. Az utóbbi időben a kormánypárt kommunikációjának része lett a bűnözői szleng, az argó és a magyar könnyűzene legmélyebb pontjait idéző kifejezés. A fideszes narratíva szerint mindenki csicska, aki bírálni meri a kormányzatot: Sorosé, vagy éppen Simicskáé. Tessék választani! Nem sokkal marad azonban hátra az ellenzék sem. A jobbikosok rendre azt akarják bizonyítani, hogy a Fidesz Brüsszelnek, vagy a német tőkének akarják alárendelni az országot. A többiek pedig jobb híján Moszkva láncos kutyájaként akarják beállítani Orbánt. A dolog odáig megy, hogy a Momentum kommunikációja szinte csakis erre épül.

Felmerül a kérdés, hogy aki verbálisan mindenkit „becsicskít”, maga vajon mennyire legény a gáton? Mennyire áll ki az ország érdekeiért a Fidesz-kormány? És, ha nem áll ki mellette, akkor pontosan ki az, aki előtt lefekszik? Álljon itt néhány momentum (hahaha!), főképp a kormány külpolitikájából:

Szijjártó Péter a szerb kormánypárt kampányrendezvényén felszólalva (!) úgy fogalmazott: „Éppen ezért soha nem fogjuk hagyni, hogy önöket bárki kioktassa a kisebbségi jogok “vonatkozásában.”  Az elmúlt években a vajdasági magyarok jogai terén valóban komoly előrelépés történt, így ez még elnézhető lenne. Szlovákia azonban a mai napig érvényben tartja nemcsak a Benes-dekrétumokat, de a magyarellenes nyelvtörvényt is. Ennek ellenére a kormany.hu-n, amely a külügy honlapjaként is funkcionál a „Szlovákia” kifejezést beütve 2017-ben egyáltalán nem találunk a pozsonyi kormányzatot bíráló tartalmakat. A közleményeknek egyébként a legelenyészőbb kisebbsége szól a felvidéki magyarokról. A szlovák-témájú tartalmak többsége jobb esetben a V4-ekről ír, rosszabb esetben csak önfeledt migráncsozás Ficóékkal. A szemfüles olvasó azonban még a rezsicsökkentésről (!!!) szóló cikket is felfedezhet a felvidéki írások között.

Milyen a fideszes ostpolitik? Mit takar a „keleti nyitás”? Az elhíresült tusnádi „illiberális”-beszéd csak a kezdet volt. A beszédre rárímelve Kazahsztánban a miniszterelnök arról szónokolt: míg nyugaton mindenki bántja, keleten otthon érzi magát. Legutóbb pedig Kínában járva koszorúzta meg a Tienanmen téri vérengzés helyszínéhez közel található kommunista emlékművet (ami ellentétben a 888 füllentésével NEM része a diplomáciai protokollnak. és igen: Árpi bácsinak se vált ez dicsőségére!). Majd hazaérve előadta a Kossuth Rádióban, hogy Kína mennyivel szebb és jobb, mint a hanyatló nyugat. A másik felemelkedő illiberális nagyhatalom, Oroszország vezetőjének, Putyinnak lassan féisteni státusza lett kormánypárti médiakörökben, a kormányfő pedig szinte évente a magyar fővárosba invitálja. Hab a tortán, hogy egy kiugrott magyar hírszerző szerint az orosz titkosszolgálat szabadon garázdálkodik Magyarország területén, a magyar elhárítás szinte a füle botját se mozdítja.

Arra nem szükséges példát hozni, hogy a Fidesz hogyan kommunikál az EU és a brüsszeli döntések kapcsán: Állícsukmeg! Ehhez képest a párt a „Nyugat” felé sem spórol a nyelvcsapásokkal, már, ami a tetteket illeti. A Fidesz nagyon kevés esetben szavaz másképpen, mint az Európai Néppárt többsége. Nemcsak a brüsszeli föderalizmus és az Európai Egyesült Államok irányába mozduló lisszaboni szerződést szavazták meg, de tavaly a sokat bírált, szavakban ezerszer elátkozott első migránskvótát is elfogadták. Miközben folyton a nyugati fősodratú médiát bélyegzik meg elfogultként, idén mégis megszavazták európai pártcsaládjuk orosz dezinformációt elítélő nyilatkozatát. A fideszes tempót egyébként az szemlélteti leginkább, hogy amikor az LMP azt a magyar országgyűlésben is beterjesztette, leszavazták.

Mi húzódhat meg tehát a fentiek mögött? A képlet egyszerű. Orbánék nagyrészt nem egy „nemzeti hintapolitikát” folytatnak. Sokkal inkább az aktuális erősember felé húznak. A terjeszkedő, fenyegető Putyinnal még nyilvánosan kezezett Viktorunk, 2015 elején, épp a donyecki felkelők offenzívája idején. Aztán ahogyan Moszkva defenzívába szorult, gazdaságát pedig megtépázták a szankciók, a kormány elkezdett a másik irányba húzni. Idén már az oroszok ellen szavaztak, és „büszke, európai országról” plakátolnak. A Csendes-Óceánon terjeszkedő, Afrikában katonai támaszpontokat építő Kína azonban még mindig imponál a kormánynak, Trumpról nem is beszélve. Orbánék az erőben hisznek, csak azt tisztelik, nem csoda hát, ha a külpolitikájuk is erre épül. Minden csak így áll össze, csak így érthető meg. Ezért vállalnak kizárólag  olyan esetekben konfliktust Brüsszellel, mint a médiatörvény, vagy a bírák nyugdíjazása, és ezért bírálják csakis akkor a környező országokat, ha Orbánt éri sérelem.

A kormány külpolitikájának célja tehát nem más, mint a saját hatalmának erősítése. Nem az ország pozícióit erősíti, hanem saját belföldi befolyását akarja külhonban is tovább védelmezni. Ha viszont erővel találkozik, lefekszik, sőt lubickol a szolga szerepében. Az erdélyi fejedelmek, a két világháború közti miniszterelnökök politikájának perverz tükörképe az övék: a nagyhatalmaknak nem a farvizén próbál úszni, hanem teljesen odaveti magát az árnak, egészen addig, amíg Orbán belföldi túlhatalma sértetlen marad.

Lánczi András, kurzusfilozófus a korrupcióban vélte felismerni a kormány politikájának lényegét. Ezzel szemben a kormányzati irány veleje sokkal inkább ebben a mondatban fogható meg: „A haza nem lehet ellenzékben!”. A haza az állam, az állam a kormány, a kormány a párt, a párt, a párt pedig Orbán. Ebben, és csakis ebben a koordináta-rendszerben számít nemzeti érdekvédelemnek a magyar külpolitika: minden tettük alfája és ómegája az orbáni hatalom megvédése.

Polik

Kapcsolódó tartalmak