Belföld 

A fiatal, aki 50 éve életét áldozta a hazájáért

“Szeretnék élni, de most szénné égett holt testemre van szüksége a nemzetnek.” Egy 17 éves fiú 50 éve fáklyaként akart utat mutatni az országnak!

Bauer Sándor nevét a rendszerváltásig nem nagyon lehetett hallani. A 17 éves fiú, a Nemzeti Múzeum kertjében ruháját benzinel öntötte le, majd felgyújtotta magát. Teste 70 százalékban, nagyrészt harmadfokú égési sérüléseket szenvedett. Három napig szenvedett a Honvéd kórházban, ahol még a halálos ágyán előzetes letartóztatásba helyezték.

A magát a szovjet elnyomás és a csehszlovákiai bevonulás elleni tiltakozásul felgyújtó fiút elmebetegnek titulálták, miközben a háttérben nyomozást indítottak teljes baráti társasága ellen, akiket éveken át megfigyeltek, munkahelyükről eltávolítottak. Bauer mártírhalála így is többeknek példa lett. Voltak, akik csoportos öngyilkossággal tervezték követni.

Bár a rendőrség később azt hangsúlyozta, hogy már korábban is volt öngyilkossági kísérlete, az ötlet szikraként jöhetett, előtte nem készült a halálra. A vasárnapot a 17 éves fiú a nagyanyjánál töltötte. Arról mesélt neki, hogy szerelmes, sőt el is venné a lányt, a közelebbi jövővel kapcsolatban pedig a néhány nappal későbbi Metró koncert foglalkoztatta. Barátai, akikkel előző este egy cukrászdában volt találkozója, szintén nem tudtak a szándékáról. A másnap délelőttöt azonban búcsúlevelek írásával és az utolsó előkészületekkel töltötte, majd bevillamosozott a Nemzeti Múzeumhoz, ahol benzinnel lelocsolta és felgyújtotta magát. Miközben teste 2-3 méter magas lángokkal égett, kezében két kis piros-fehér-zöld papírzászlót tartott.

Az állambiztonsági akták szerint a hatalom ellentmondásosan kezelte az ügyet. A sajtó egyszerű öngyilkosságként számolt be róla, a rendőrséget azonban éppen a politikai motiváció érdekelte, az, hogy a 17 éves fiúnak voltak-e társai. Kikérdezték a tanárait, felvették a házmester és a szomszédok vallomását, kihallgatták a teljes baráti társaságát – két barátja ellen eljárást is indítottak, mert nem jelentették, hogy az ipari tanuló fiúnak milyen politikai nézetei vannak.

Szovjetellenes volt, és a magyar függetlenséget kérte számon. Otthon egy füzetbe német világháborús képeket ragasztott, egyesek szerint Hitler személye is erősen foglalkoztatta, de arra a rendőrségnek nem volt adata, hogy szimpatizált-e a nácizmussal. Utálta a szovjeteket, novellaírással foglalkozott, saját magának “indián újságot” írt. Barátai körében  egy ‘56-ban fegyvert fogó rokon történetét emlegette, és fontos volt számára a Gulágra vitt nagybácsija emléke.  Az utolsó hónapokban sokat beszélt a pincehelyiségben a csehszlovákiai bevonulásról. Szerinte az nem baráti segítségnyújtás volt, hanem megszállás – ő leginkább a közép-európai népek összefogásáról álmodozott.

A rendőrség lefoglalta búcsúleveleit. „Ti meg fogtok érteni” – írta barátainak, akikre kamaszkincseit: súlyzóit, bajonettjét és egy gumibotot hagyott. „Halál az orosz megszállókra! Oroszok menyetek haza!” – fejezte be. Szüleinek pedig: “Szeretnék élni, de most szénné égett holt testemre van szüksége a nemzetnek.”

Barátai bátor fiúnak írták le, olyannak, aki egyúttal szeretett volna hőssé is válni. Közülük kettejük ellen a rendőrség szintén eljárást indított olyan vádakkal, hogy Bauerrel együtt a „bel- és külföldi eseményeket ellenséges izgató módon értékelték”. Azt is megpróbálták rájuk verni, hogy fegyveres csoport létrehozását tervezték, végül azonban megúszták fegyelmivel, bejelentési kötelezettség elmulasztása miatt. A biztonság kedvéért azért az állambiztonság éveken át figyelte, és a Bauer-ügy utóhatásaként munkahelyükről, a javítóműhelyből is kirúgatta őket.

Később más társaságokat is kicsináltak, például mert a pincér besúgta őket, hogy miközben nemzeti érzelmű dalokat énekelnek a borozóban, Bauer példája nyomán csoportos tűzhalálról fantáziálnak. Bauer Sándor mégsem lett igazi kultuszfigura. „A valóság az, hogy sem a fiatalság, sem az idősebbek körében nem okozott megrázkódtatást a szerencsétlen, idegbeteg fiú önégetése. A történteknek – bármennyire is szeretnék néhányan Nyugaton az ellenkezőjét – idehaza nem támadt politikai visszhangja” – szögezte le a pártlap a hivatalos vonalnak megfelelően, de nem is teljesen szemben az igazsággal.

 

 

Azonban nem Bauer Sándor volt az első és egyetlen, aki felgyújtotta magát. Jan Palach, cseh egyetemista január 16-án gyújtotta fel magát a Vencel téren, tiltakozásul a prágai tavasz eltiprása és a bevonulás ellen. Búcsúlevelében, mint azt a Bauer aktáit az  1968 Magyarországon cimű könyvükben feldolgozó Tóth Eszter Zsófia és Murai András is idézte, ezt írta:

                                   “Tekintettel arra, hogy nemzeteink a reménytelenség szélére sodródtak, a következő módon                                              fejezzük ki tiltakozásunkat, hogy ezzel is felrázzuk népeinket: egy önkéntesekből álló csoport ügyünkért kész                           felgyújtani is magát. Engem ért az a megtiszteltetés, hogy az első levelünk megírjam és az első fáklya legyek.”

 

Palach nem tudhatta, hogy valójában nem ő volt az első. Lengyelországban még előző szeptemberben, a varsói sportarénában gyújtotta fel magát egy négygyermekes tanár. Ryszard Siwiec halálának százezer tanúja volt, a lengyel sajtó mégis eltussolta. Palach halála azonban egész Csehszlovákiát megrázta. A rendőrség képtelen volt megakadályozni a gyász össztársadalmi kifejezését, néma protestálásba forduló temetésén 800 ezer ember vett részt. Palach 19-én, vasárnap halt meg, Bauer hétfőn követte a példáját.
Így búcsúzott:

 

Míg Palach temetésén egész Prága ott volt, Brauerén még az osztálya sem lehetett; csak a szűk család, tucatnyi ember, valamint a III/III. hivatásos fotósai. Sírját az állambiztonság éveken át figyelte, a Bauer-aktát pedig – önmagában is elég kegyeletsértő módon – „Fáklyás” fedőnéven vezették tovább.
Hogy volt-e magasabb „értelme” a politikailag végül is hiábavaló égő áldozatnak, vagy inkább szerencsétlen tragédia történt, már vallási, erkölcsi kérdés is. Bauer Sándor utólag mindenesetre a magyar ’68 egyik legfontosabb figurája lett, a kádári Magyarország és a szovjet blokk elleni tiltakozás szimbóluma -most már szobra is an, ahogy szerette volna. Igazi énje persze neki is rejtve marad, az emlékművek és az állambiztonsági akták azt nem tudják megmutatni. Egy kihallgatott, Erika nevű 15 éves lány szavai azonban itt maradnak róla a rendőrségi jegyzőkönyvből:
              “Politikai nézeteit nem ismerem, velem ilyen témáról nem beszélt. Arról tudok, hogy verseket írt, ezek közül el is                    mondott nekem, ezek szerelmes tárgyúak voltak. Az én megítélésem szerint versei szépek voltak. Mást az üggyel                    kapcsolatban elmondani nem tudok.”

/Index nyomán Patrióta/

Kapcsolódó tartalmak